Az Irigység Sárkány Zöld Körme

A sötétzöld körmök karmolnak, marják a lelket. Az irigység nem villámcsapás, hanem lassan kúszó borostyán, ami befedi a szívet, elzárja a fényt. Emlékszem, egy virágoskertben éreztem először ezt a fojtogató érzést. Néztem a szomszéd rózsáit, mélyvörös bársonyukat, tökéletes formájukat, és ahelyett, hogy gyönyörködtem volna, valami sötét burjánzott bennem. Miért neki van ilyen, és nekem miért csak a hervadó, szél tépázta szálak jutnak?

Akkor nem értettem, hogy a kertemnek is megvan a maga szépsége, a maga egyedi varázsa. A mezei virágok vadsága, a napraforgók élettel teli sárga mosolya éppolyan értékes, csak más. Az irigység elvakít, nem engedi, hogy meglássuk a saját ajándékainkat. Rabul ejt a hiány illúziója, miközben a bőség ott van, csak éppen más formában.

Azóta megtanultam, hogy az irigység sárkány zöld körmei akkor veszítik el erejüket, ha a figyelmemet befelé fordítom. Ha nem a szomszéd kertjét nézem, hanem a saját magamét ápolom. Ha ahelyett, hogy más eredményeit irigylem, a saját utamra koncentrálok, és hálás vagyok mindazért, amim van. A sárkány körmei elhalványulnak, a szív újra lélegezhet, és a lélek végre virágozhat. Mert minden kert gyönyörű a maga módján.