Az Irigység Sárkány Zöld Szeme

A hegytetőn álltam, ahonnan a völgy apró házai mézeskalács faluknak tűntek. Egyikük ablakában fény gyúlt, majd egy másikban, és egy harmadikban is. Mindegyikben egy élet, egy történet, egy öröm, vagy talán egy bánat. És akkor megéreztem. A sárkányt a mellkasomban. Irigység volt a neve, és zöld szeme savként égette a szívemet. Nem a tárgyakra vágytam, amik talán ott voltak a megvilágított ablakok mögött. Nem a sikerre, nem a pénzre. Hanem arra a belső fényre, arra a teljességre, ami sugárzott onnan. Arra a békére, ami nekem hiányzott. Hosszú ideig engedtem, hogy a sárkány eregessen. De aztán eszembe jutott, hogy a sárkány csak egy tükör. Egy torz tükör, ami azt mutatja, amire a lelkem mélyén vágyom. De a tükör nem a valóság. A valóság az a lehetőség, hogy meggyújtsam a saját fényemet. Nem kell, hogy mások lángja árnyékot vessen rám. Elég, ha a saját parázsomat táplálom, türelemmel és szeretettel. Akkor a sárkány szeme elhalványul, és helyette a hála melegsége árad szét bennem. A hála mindazért, amim van, és mindazért, ami lehetek.