Az Irigység Sárkánykő Mérge

Ma reggel egy régi, alvó sárkány ébredt fel bennem. Irigység volt a neve. Nem egy vad, tüzet okádó szörnyeteg, inkább egy sunyi, sötétzöld kígyó, mely a szívem körül tekeredett, és hideg leheletével befújta a gondolataimat. Egy barátom sikere hívta életre. Nem gyűlöltem őt, sőt örültem is neki valahol mélyen, de a felszín alatt ott fortyogott a méreg. *Miért neki? Miért nem nekem?*

Éreztem, ahogy ez a sárkánykő mérge szétterjed a testemben, elszínezve a világot. Minden jónak tűnő dolog hirtelen kevésbé volt csillogó, minden elért eredményem jelentéktelenné vált. Tudtam, hogy ez nem a valóság, de a kígyó szorítása erős volt.

Aztán eszembe jutott egy régi történet. Egy bölcs ember azt mondta, az irigység olyan, mint egy önitató kút. Azt hiszed, a másét szívod, de valójában a saját lelkedet mérgezed meg. Először nem értettem, de most, ebben a kínzó pillanatban, tisztán láttam. Az irigység nem a másiktól veszi el a boldogságot, hanem tőlem. Én választom azt, hogy a kígyó szorításában vergődjek.

Lassan, mély lélegzeteket vettem, és elképzeltem, ahogy a sárkánykő színe halványulni kezd. Nem harcoltam ellene, nem próbáltam elpusztítani a kígyót. Csak elfogadtam, hogy ott van, része az árnyékaimnak. Elkezdtem hálát érezni a saját életem apró örömeiért, a saját kis sikereimért. Minden egyes hálás gondolattal a kígyó szorítása enyhült, a méreg hatása gyengült.

Azt hiszem, az irigység nem legyőzendő ellenség, hanem egy lecke. Egy lehetőség arra, hogy jobban megismerjem a saját vágyaimat, a saját hiányaimat, és megtanuljam értékelni mindazt, amim van. És talán, egy nap, ez a sötétzöld kígyó egy védelmez