Az Irigység Smaragd Szögesdrótja

Az irigység… oly finom, oly alattomos. Nem ordít, mint a harag, nem bénít, mint a félelem. Csendben kúszik be a szívünkbe, mint egy smaragd szögesdrót, látszólag értékes, mégis szorít, sebez. Emlékszem, egykor gyönyörű kertem volt, tele illatos virágokkal, édes gyümölcsökkel. De a szomszédom kertje… az mindig zöldebbnek, dúsabbnak tűnt. Nem a hiány miatt fájt, ami nekem nem volt, hanem amiatt, ami neki megadatott. Az irigység lassan átszövelte a gondolataimat. Ahelyett, hogy a saját kertemet gondoztam volna, a szomszédé után sóvárogtam. A virágaim elhervadtak, a gyümölcseim megrohadtak, mert a figyelmemet felemésztette egy mérgező érzés. Egy nap, egy öregasszony sétált el a kertem előtt. Megállt, és azt mondta: "Látom, a szív kerted elhanyagolva hever. Az irigység árnyéka befedi a virágaidat." Szavai felébresztettek. Tudtam, hogy igaza van. Elkezdtem újra a saját kertemmel foglalkozni, a saját áldásaimat számolni. Lassan, de biztosan, a smaragd szögesdrót meglazult, majd végül eltűnt. Megértettem, hogy a valódi bőség nem abban rejlik, ami a másiknak van, hanem abban, amit én teremtek, és amiért én hálás vagyok. Azóta, ha a szomszédom kertje szebbnek tűnik is, örülök neki, mert az az ő öröme, és én a saját kertem szépségét ápolom, hálával a szívemben.