Az Irigység Smaragdzöld Kígyója

Az irigység… oly sokszor rejtőzik el a legmélyebb zugaiban a szívnek, sunyi, smaragdzöld kígyóként tekeregve a büszkeség gyökerei között. Nem feltétlenül a vágy az, ami kínoz – a vágy valamiért, ami a miénk lehetne. Az irigység sokkal sötétebb: az a mérgező gondolat, hogy valaki másnak nem szabadna birtokolnia azt, ami az övé.

Emlékszem, egy aprócska faluban éltem egyszer, messze a város zajától. Ott élt egy öregember, akinek kertjében a legszebb virágok nyíltak a vidéken. Mindenki csodálta a rózsáit, a liliomait, a napraforgóit. Én is csodáltam, de valami más is élt bennem. Nem csupán a vágy, hogy nekem is ilyen kertem legyen, hanem egy fullasztó érzés, hogy neki nem érdemelte meg. Hogy én, aki annyit fáradozom a saját kis veteményeskertemmel, miért nem kapom meg ugyanazt a bőséget?

Egy éjszaka, a telihold sápadt fényében, elindultam az öregember kertjébe. Nem tudom pontosan, mi vezetett oda. Talán a kétségbeesés, talán a düh, talán a kígyó sziszegése a lelkemben. Az öregember éppen a virágait öntözte. Megláttam, ahogy gyengéden simogatja a szirmokat, ahogy halkan beszél hozzájuk. Megálltam a kerítésnél, és néztem.

Aztán hirtelen megértettem. Nem a kert volt a lényeg. Nem a virágok. Az öregember szerette a virágait. Nem birtokolta őket, hanem szerette. És ez a szeretet áradt szét, és táplálta a virágokat. Én pedig, ahelyett, hogy szerettem volna a kertemet, csak birtokolni akartam. Irigykedtem, mert úgy éreztem, megfosztottak valamitől, ami járt volna nekem.

Abban a pillanatban a kígyó elhallgatott. A smaragdzöld szín tompulni kezdett. Megfordultam, és hazamentem. Másnap elültettem