Az Irigység Smaragdzöld Kígyója

Az irigység. Oly sokszor halljuk, lenézzük, elítéljük, mintha valami idegen lenne bennünk. Pedig ott lapul a szívünk mélyén, egy smaragdzöld kígyóként, ami néha fel-felbukkan és megmarja a lelkünket. Én is ismerem. Évekkel ezelőtt, egy kedves barátnőm hirtelen sikeres lett. Álmai valóra váltak, én pedig néztem, ahogy ragyog. És ahogy néztem, valami furcsa érzés kúszott be a szívembe. Nem öröm volt, nem büszkeség. Irigység volt. A kígyó felemelte a fejét, és suttogott: "Neki miért sikerül, neked miért nem?" Borzasztó volt. Megpróbáltam elnyomni, de minél jobban küzdöttem ellene, annál erősebb lett. Aztán egy nap, sétáltam az erdőben, és megláttam egy hatalmas tölgyfát. Gyönyörű volt, erős, tele élettel. Mellette pedig egy kis, törékeny virág próbált meg kapaszkodni a földben. Eszembe jutott a barátnőm és én. És akkor megértettem. A kígyó nem azért jött, hogy elpusztítson. Hanem hogy megmutassa: nekem is van saját utam. Nem kell a tölgyfa lenni, lehetek a virág is. A saját virágom. Az irigység nem ellenség, hanem egy tükör. Megmutatja, mire vágyunk, mire éhezik a lelkünk. De ahelyett, hogy beleharapnánk a mérgébe, használjuk fel a felismerést arra, hogy elinduljunk a saját utunkon. Hogy tápláljuk a saját virágunkat, és hagyjuk, hogy ragyogjon a saját fényében.