Az Irigység Smaragdzöld Sárkánya

Néha, ha csendben ülök, mélyen magamba nézve, egy smaragdzöld sárkányt látok. Nem félelmetes, inkább szomorú. Az irigység sárkánya ő, a birtoklás vágyának kínzó árnyéka. Észrevettem, ahogy meglapul a szívem sarkában, mikor mások sikereire, boldogságára, ragyogására nézek. Nem gyűlölet, nem rosszindulat, inkább egy csendes, belülről rágó fájdalom, mintha valami járna nekem, ami helyette máshoz került.

Egyszer, egy régi legenda jutott eszembe egy távoli csillagrendszerből. Azt mesélték, az irigység sárkányai mind elveszett csillagmagok voltak. Amikor egy csillag megszületik, a fényének egy része, mely nem tud beilleszkedni a csillag ragyogásába, kiszakad és zöld sárkánnyá változik. Ez a sárkány örökké vándorol, más csillagok fényét irigyli, sosem értve, hogy a saját magja is egyszer egy csillag része volt.

Én is egy ilyen csillagmag vagyok? Talán elfelejtettem, hogy a saját fényem is ragyoghat, hogy a saját utamat járva is beteljesülhetek? A sárkány nem akar bántani, csak emlékeztet valamire: a hiányra. A hiányérzetre, ami abból fakad, hogy nem a saját utamon járok, nem a saját fényemet élem.

Megsimogattam a sárkány fejét. "Köszönöm" - súgtam neki. "Emlékeztetsz arra, hogy mit kell tennem. Hogy a saját csillagomat kell megtalálnom, a saját fényemet kell ragyogtatnom." Ahogy ezt kimondtam, a sárkány apró kristályokra hullott szét, smaragdzöld porrá változva, mely lassan elszállt. Remélem, megtalálja a saját csillagát. És én is.