Az Irigység Zöld Jégvirágai

Az irigység... különös vendég a szívben. Nem olyan harsány, mint a harag, nem olyan nyilvánvaló, mint a félelem. Csendesen kúszik be, mint a zöld jégvirágok az ablaküvegen, és lassan beborítja a kilátást. Emlékszem, egykor egy kis virágboltom volt. Szerettem a virágokat, szerettem az illatukat, a színeiket. De aztán megnyílt egy másik virágbolt a szomszédban. Sokkal nagyobb, sokkal csillogóbb. És éreztem, ahogy valami megfagy bennem. Nem örültem a sikerüknek, csak a saját vélt veszteségemre figyeltem. A zöld jégvirágok egyre sűrűbben lepték el a lelkemet.

Egy nap egy idős asszony jött be hozzám. Látta a szomorúságot az arcomon. "A virágok nem irigykednek egymásra," mondta. "Mindegyikük másképp szép, másképp illatos, de mindegyikük hozzájárul a kert szépségéhez." Akkor értettem meg, hogy az irigység nem más, mint a saját belső kertem elhanyagolása. Ha a saját virágaimra figyelek, ha gondozom őket, ha hagyom, hogy virágozzanak, nem lesz időm mások kertjét nézegetni. A zöld jégvirágok lassan elolvadtak, és a helyükön a napfény kezdett átszűrődni. Azóta is emlékezem erre a leckére, amikor az irigység kísért. Hiszem, hogy mindenkinek megvan a saját útja, a saját virága. És a legfontosabb, hogy a saját kertünket szeressük és gondozzuk, hogy az a lehető legszebben virágozhasson.