Az Irigység Zöld Malachit Álca

A zöld malachit kövek sokszor gyönyörűek, mély színük vonzza a tekintetet, de óvatosságra intenek. Épp ilyen az irigység. Nem mindig gonosz, néha csak egy finom árnyalat, egy pillanatnyi sóvárgás mások fénye iránt. Emlékszem, egy távoli, hegyvidéki kolostorban találkoztam egy szerzetessel, aki mély bölcsességről tett tanúbizonyságot, mégis küzdött ezzel a sötét érzéssel. Figyelte a fiatalabb novíciusokat, ahogy frissen és lelkesen vetették bele magukat a spirituális gyakorlatokba, és egy apró szúrás jelent meg a szívében. Nem gyűlölet volt ez, csupán egyfajta fájdalmas emlékezés a saját elvesztett ifjúságára és lendületére. Egy nap leült velem a kolostor kertjében, a lótuszvirágok között, és megosztotta velem a terhét. Azt mondta, rájött, hogy az irigység nem más, mint elfojtott vágyak tükörképe. Arra vágyott, hogy újra érezze azt a tüzet, ami egykor benne égett. Megértettem, hogy az irigység nem feltétlenül rossz, ha képesek vagyunk felismerni benne a saját, elhanyagolt vágyainkat. Ekkor az önvizsgálat kapujává válhat. Ahelyett, hogy másokat hibáztatunk a saját boldogtalanságunkért, fordítsuk figyelmünket befelé, és keressük meg azt, ami valóban hiányzik az életünkből. A malachit zöldje emlékeztessen bennünket arra, hogy a növekedéshez fényre és tápanyagra van szükség, és az irigység csak akkor válik mérgezővé, ha nem vagyunk hajlandóak megadni magunknak mindazt, amire vágyunk.