Az Irigység Zöld Mocsara

Az irigység... egy alattomos, zöld mocsár. Nem hirtelen elnyel, mint a harag tüzes lávája, hanem lassan, alattomosan szívja ki az életerőt. Eleinte csak egy aprócska, savanykás érzés, amikor valaki más sikereit látjuk. Majd gyökereket ereszt, és áthatja a gondolatainkat.

Emlékszem, egykor én is elmerültem ebben a mocsárban. Látva barátaim ragyogását, az ő karrierjüket, kapcsolataikat, éreztem, hogy valami hiányzik az én életemből. Ahelyett, hogy örültem volna a sikereiknek, keserűség töltött el. Az irigység zöld köde eltakarta a saját áldásaimat, a saját utamat.

Egy régi indián történet jut eszembe. A bölcs öregember a tűz mellett ült, és két farkasról mesélt az unokájának: „Mindannyiunkban két farkas él. Az egyik jó, a másik gonosz. A jó farkas a szeretet, öröm, béke, remény, kedvesség. A gonosz farkas pedig a félelem, harag, irigység, gyűlölet, önzés.” Az unoka megkérdezte: „És melyik farkas győz?” Az öregember elmosolyodott: „Az, amelyet táplálunk.”

Ekkor értettem meg, hogy nem kell táplálnom az irigységet. Választhatom, hogy a jó farkast etetem, hogy a szeretetet, az örömöt részesítem előnyben. Elkezdtem hálát adni azért, amim van, és ünnepelni mások sikereit, őszintén örülni nekik. A zöld mocsár lassan kiszáradt, a helyén pedig virágok kezdtek nyílni. Megtanultam, hogy mások ragyogása nem oltja ki az én fényemet, hanem épp ellenkezőleg, együtt még fényesebben világíthatunk. Mert mindannyian a Nagy Egész részei vagyunk, és a másik sikere a mi sikerünk is, ha úgy választjuk.