Az Irigység Zöld Mocsarának Lidércei

Az irigység nem egy hirtelen feltörő vulkán, hanem egy alattomos mocsár, mely lassan, észrevétlenül nyeli el a szívet. Zöldes, párás lehelete nem a külső világ áldásait vonja kétségbe, hanem a sajátunk értékét teszi semmivé. Emlékszem, egykor egy eldugott kis faluban élt egy fazekas. Keze nyomán csodálatos edények születtek, melyek messze földön híresek lettek. Az emberek sorban álltak, hogy egy-egy darabot birtokolhassanak. Ő pedig, kezdetben, örült a sikernek. Aztán megérkezett a szomszédos városból egy másik fazekas, akinek munkái technikailag tökéletesebbek, de lélektelenek voltak. Az emberek kíváncsiak lettek az újdonságra. A mi fazekasunk szíve ekkor kezdett el süllyedni a zöld mocsárba. Nem a saját művészetét látta már, csak a másik fazekas tökéletességét. Nem a vevők örömét, csak a saját kevesebb bevételét. Aztán egy nap, ahelyett, hogy agyagot gyúrt volna, a szomszéd fazekas munkáit kezdte kritizálni a piacon. Az emberek elfordultak tőle. Lelkét elnyelte a mocsár, művészete elsorvadt. A tanulság? Az irigység nem más, mint a saját belső fényünk eloltása, ahelyett, hogy a saját utunkat járnánk, a mások útját tapossuk, miközben a sárban ragadunk. Ne a mások kertjét nézzük, hanem a sajátunkat gondozzuk szeretettel, mert ott rejtőzik a mi valódi kincsünk.