Az Irigység Zöldes Penészvirágai

Volt egyszer egy kertész, akinek a rózsái messze földön híresek voltak. Mindenki csodálta őket, a színüket, az illatukat, a tökéletes harmóniát, amivel a kertész gondozta őket. A szomszédjában is élt egy kertész, aki szintén rózsákat nevelt, de az övéi sosem voltak olyan szépek. Eleinte csodálta a szomszéd munkáját, tanácsot kért tőle, de valahol mélyen, a lelke sötét zugaiban megtelepedett az irigység zöldes penészvirága. Titokban átjárt éjszakánként, és mérget locsolt a szomszéd rózsáira, abban bízva, hogy így az ő rózsái szebbek lesznek. Persze, ez nem így történt. A szomszéd rózsái elsorvadtak, megbetegedtek, de az ő rózsái sem virágoztak szebben. Sőt, valami megmagyarázhatatlan módon, azok is elkezdtek hervadni, a leveleik sárgulni. A kertész kétségbeesésében egy bölcshöz fordult. A bölcs csak ennyit mondott: "Az irigység mérge nem csak azt pusztítja, akire irányul, hanem azt is, aki hordozza." A kertész megértette. Abbahagyta a gonoszkodást, megbánta tettét, és elkezdte szeretettel gondozni a saját rózsáit. Lassan, de biztosan, a rózsái visszanyerték a színüket és az illatukat. Rájött, hogy a szépséget nem elvenni kell, hanem megteremteni. Hogy a saját kertjében a legszebb virágok akkor nyílnak, ha szívvel-lélekkel gondozza őket, és nem a szomszéd virágainak pusztításával foglalkozik. Mert a valódi növekedés belülről fakad, nem pedig mások kárára.