Az Ítélet Ametiszt Jégcsapjai

Oly sokáig tartottam magam fogva az ítélkezés jeges birodalmában. A világot apró, kemény darabokra zúztam, mindenkit és mindent bemérve, minősítve. Észrevettem a hibákat, a hiányosságokat, a tökéletlenségeket, és elégedetten konstatáltam, hogy én, én jobban csinálnám. Azt hittem, ezzel védem magam, ezzel tartom távol a fájdalmat, a csalódást, a saját tökéletlenségem tükörképét.

Aztán egy nap, egy öregasszony mosolygott rám a piacon. Ráncai mélyen barázdálták az arcát, mintha az élet minden örömét és bánatát magukba zárták volna. Néztem őt, és nem a ráncait láttam, hanem a bennük rejlő bölcsességet. Nem a görbe ujjait, hanem a kezeit, amelyek mennyi szeretetet adtak már tovább. Abban a pillanatban megértettem, hogy az ítélkezés nem más, mint egy tükör. Amit a másikban elítélek, az bennem is ott van. Amit a másikban gyűlölök, az valójában saját magam egy el nem fogadott része.

A felismerés hideg zuhanyként ért. Éreztem, ahogy az ametiszt jégcsapok lassan elolvadnak a szívemben, és helyüket melegség, elfogadás, sőt, szeretet váltja fel. Lassan megtanultam, hogy az igazi erő nem az ítélkezésben, hanem az elfogadásban rejlik. Az elfogadásban, hogy mindenki éppen ott tart, ahol tartania kell, és hogy mindannyian tökéletlenek vagyunk, de éppen ebben rejlik a szépségünk. Most már a szívemben érzem a tavaszt.