Az ítélkezés ködös tükörképe

Azt mondják, a Hold sötét oldala sosem mutatja meg magát. De vajon mi a helyzet a lelkünkkel? Hányszor fordítjuk el tekintetünket mások árnyékos oldalától, miközben a sajátunkat gondosan elrejtjük? Mert az ítélkezés nem más, mint egy ködös tükör, amelyben a saját félelmeink, bizonytalanságaink torz képmását látjuk kivetítve a másikra. Egy nap egy idős mester sétált tanítványával a hegyekben. Egy távolabbi falut nézve, a tanítvány kritizálni kezdte az ott élőket, mondván, mennyire egyszerűek és buták lehetnek, hogy ilyen elszigetelten élnek. A mester csendben hallgatta, majd megkérdezte: „Látod azt a patakot ott lent?” A tanítvány bólintott. „Menj le és hozz nekem egy pohár vizet belőle.” A tanítvány engedelmeskedett, de mire visszatért, a patak felkavarodott a sártól, és a víz zavaros volt. „Nem ihatom meg ezt, mester” – mondta. „Túl piszkos.” A mester mosolygott. „És most képzeld el, hogy minden ember egy patak. Ha azonnal ítélkezel felettük, felkavarod a vizet, és sosem látod meg a bennük rejlő tisztaságot. Légy türelmes, hagyd leülepedni a sarat, és meglátod, minden lélek mélyén kristálytiszta forrás rejtőzik.” Az ítélkezés egy azonnali reakció, egy védelmi mechanizmus, ami megakadályoz minket abban, hogy valóban megértsük a másikat – és önmagunkat. Ha legközelebb ítélkezni készülsz, emlékezz a patakra. Légy türelmes, és hagyd, hogy a lélek vize kitisztuljon. Meglepetés fog érni.