Az ítélkezés márvány palotája

Ma a léleknapló lapjaira az ítélkezésről írok, arról a márvány palotáról, amit előszeretettel építünk mások köré, de valójában mi magunk raboskodunk benne. Milyen könnyű ítéletet mondani egyetlen pillanat, egyetlen szó alapján. Milyen csábító a magasból letekinteni, és elhinni, hogy mi jobban tudjuk, mi a helyes, mi a méltó. De a márvány rideg, visszhangos. Nem enged be fényt, nem enged be melegséget.

Emlékszem egy idős kertészre, aki a falu szélén élt. Az emberek furcsán néztek rá, mert a kertjében a gyomok éppúgy virágoztak, mint a rózsák. „Miért nem szeded ki?” – kérdezték. Ő pedig csak mosolygott: „Ki mondja meg, mi a gyom? Mi a virág? Mindkettő a földből táplálkozik, mindkettő a nap felé nyújtózik. Mindkettőnek megvan a maga helye ebben a kertben.”

Évekkel később értettem meg a szavait. Az ítélkezés maga is egyfajta gyom, ami elnyomja a szeretetet, a megértést. Ha abbahagyjuk a címkézést, ha képesek vagyunk meglátni a másik emberben a tökéletlenségében is a szépséget, a küzdelmet, a potenciált, akkor a márvány palota omladozni kezd. És a helyén egy kert virágzik, tele rózsákkal és "gyomokkal", harmóniában. Talán ez a Hold ereje, amit gyakran elfelejtünk: nem csak a ragyogást mutatja meg, hanem az árnyékot is, amiben a fény születik.