Az Önámítás Jáspis Álarca

Oly sokszor találkozunk a tükörben egy idegennel. Egy ideállal, amit magunk elé festettünk, gondosan ügyelve arra, hogy elfedjük az árnyakat, a repedéseket. Az önámítás jáspis álarcát viseljük. Színe élénk, mint a naplemente, formája tökéletesre csiszolt, de hideg, mint a kő.

Egyszer egy fiatal asztrológus bolyongott a csillagok között. Nem a távcsövén keresztül, hanem a saját lelkében. Kereste a választ, miért érzi magát üresnek, miközben látszólag mindene megvan. Képes volt leolvasni a bolygók üzeneteit mások számára, de a saját horoszkópja rejtve maradt előtte. Egy éjszaka, a Tejút ragyogó folyójában fürödve, megérezte, hogy a Szaturnusz szigorú tekintete rá szegeződik. A karmikus leckék bolygója arra késztette, hogy vegye le az álarcot.

Fájdalmas volt. Feltárultak a sebek, a félelmek, a hibák, amiket eddig elrejtett a tökéletesség máza alatt. De ahogy a jáspis álarc lehullott, a valódi arca kezdett ragyogni. Nem volt tökéletes, de igaz volt. És ebben az igazságban találta meg a békét, a hitelességet, az igazi csillagfényt, ami belülről fakadt. Megértette, hogy a csillagok nem ítélkeznek felette, csupán tükröt tartanak, hogy meglássa önmagát, a maga teljességében, a fényekkel és az árnyékokkal együtt. Az önámítás álarca lehullott, és a lélek végre szabadon lélegezhetett.