Az Önámítás Opálfényű Csapdája

Az önámítás egy finom, opálfényű csapda. Nem olyan éles és ijesztő, mint a félelem sólyomszárnya, vagy a harag rézvörös lángnyelve. Nem is olyan feltűnő, mint az ego jáspis labirintusa. Sokkal inkább egy lágy, csillogó háló, amit önmagunk szövünk magunk köré. Egy gyönyörűen illúziókkal teli burok, amiben kényelmesen elhelyezkedhetünk, távol a kényelmetlen igazságoktól.

Emlékszem egy régi történetre egy falusi asztrológusról, aki híres volt bölcsességéről. Egy nap egy fiatalember kereste fel, tele kétségekkel. Szerelmes volt egy lányba, de tudta, hogy a lány nem viszonozza az érzéseit. Mégis, makacsul hitte, hogy ha elég sokat próbálkozik, megváltozhat a helyzet. Az asztrológus nem mondott semmi egyértelműt a csillagok állásáról, csak annyit kérdezett: "Látod azt az opál követ? Milyen színű?" A fiatalember ránézett a kőre, és azt mondta: "Sokféle. Zöldet, kéket, rózsaszínt..." Mire az asztrológus így felelt: "És biztos vagy benne, hogy a kő valójában rózsaszín, csak a fény csalja meg a szemed?"

A fiatalember elgondolkodott. Értette, hogy az önámítás is hasonló. Különböző fényeket vetítünk a valóságra, hogy azt lássuk, amit látni akarunk. Hisszük, hogy a lány majd megszeret minket, hogy a problémánk majd magától megoldódik, hogy a hibáink nem is olyan nagyok. Pedig a mélyben tudjuk az igazságot, de félünk szembenézni vele. Mert az igazság néha fájdalmas, de a fájdalom elkerülése hosszú távon még nagyobb szenvedést okoz. Az önámítás egy ideig védelmez, de végül rabságba ejt. A szabadulás kulcsa pedig a bátorság, hogy meglássuk az opál valódi színét, még ha az nem is az, amit szeretnénk.