Az Önámítás Selyem Leple

Olykor, mélyen legbelül, egy selyemlepel terül szívünkre. Nem durva szövet, nem szúrós vászon, hanem lágy, finom anyag, alig érezhető. Ez az önámítás leple. Nem rosszindulatú, nem a világ elől akar elrejteni, hanem minket véd, minket óv a pillanatnyi fájdalomtól, a szembesüléstől.

Egy vén kertész élt a hegyoldalban, messze a város zajától. Gyönyörű rózsakertet gondozott, de a legszebb rózsa egy fehér, illatos fajta volt, amit "Igazságnak" nevezett. Ám az Igazság rózsája igen kényes volt. Ha a kertész akár csak egy kicsit is elhanyagolta, ha nem öntözte időben, ha nem távolította el a hervadó leveleket, a rózsa azonnal elszáradt. A kertész, félve a rózsa elvesztésétől, elkezdett hazudni magának. Azt mondta, a rózsa virágzik akkor is, ha láthatóan hervadt, azt mondta, illatos akkor is, ha már nem árasztott illatot. A szívére borított selyemlepel egyre vastagabb lett, mígnem a rózsa már csak a kertész fejében élt tovább, valóságosan rég elpusztult.

Egy nap egy vándor érkezett a kertbe. Meglátta a kertészt, amint a száraz töveket simogatja, és azt mondja: "Milyen gyönyörűen virágzol, Igazság rózsám!" A vándor szelíden megszólalt: "Barátom, látom a szereteted, de a rózsa már nincs itt. A hazugság nem élteti, csak eltemeti."

A kertész ekkor lehántotta szívéről a selyem leplet. A fájdalom éles volt, mint a jég, de a fájdalommal együtt meglátta a valóságot. Megértette, hogy az önámítás nem segít, csak eltávolít az igazságtól, az igazi élettől. Elültetett egy új rózsát, és fogadalmat tett, hogy soha többé nem hazudik magának. Tudta, hogy az Igazság néha fájdalmas, de a fájdalom megtisztít, és új virágzást hozhat. Az új