Az Önámítás Selyemszínű Leple

Olyan könnyű becsapni magunkat. Ahogy a Nap lassan lemegy a horizonton, és aranyfénybe vonja a tájat, úgy von be minket is néha egy selyemszínű lepel, ami eltakarja a valóságot. Ez az önámítás leple.

Évekkel ezelőtt ismertem egy idős asszonyt, Annát. Anna mesterien szőtt selymet, de még mesteribben szőtte saját valóságát. Egy elhagyatott házban élt, ami régen tele volt élettel, de ma már csak a múlt árnyai kísértettek benne. Anna azt mesélte, hogy a férje, aki már tíz éve elhunyt, minden este meglátogatja. Leül a hintaszékbe, és együtt hallgatják a tücskök ciripelését. Persze, senki sem látta a férjét.

Én eleinte szánalmat éreztem iránta. Azt gondoltam, szegény, nem tudja elfogadni a veszteséget. Aztán egy nap, mikor a holdsütötte kertben sétáltam vele, megkérdeztem, nem fél-e egyedül. Anna rám mosolygott, és azt mondta: "Sohasem vagyok egyedül, kincsem. Én választottam ezt. A valóság néha túl fájdalmas, a selyemlepel pedig megvéd."

Akkor értettem meg. Anna nem becsapta magát, hanem megteremtette a saját valóságát, amiben képes volt túlélni. Talán ez az önámítás nem mindig rossz. Talán néha szükség van rá, hogy elviselhessük az élet terheit. Mint egy gyógyító balzsam, amit a fájó sebre kenünk. De vigyázzunk, ne szőjjük túl vastagra a leplet, mert ha elszakad a kapcsolatunk a valósággal, elveszünk a saját illúzióink labirintusában. A kérdés az, mikor válik a selyemlepel menedékből börtönné? Ez az, amit mindenkinek magának kell eldöntenie.