Az Önbecsülés Bronz Szobra

Hajnalpírban ébredek. A Nap, ez a hatalmas égi kovács, bronzszínűre festi az eget. Eszembe jut egy rég elfeledett történet, egy mesteremberről, aki egykor a legfinomabb bronzból szobrokat öntött. Munkáiért messze földről is eljöttek, hogy a lélek rezdüléseit megörökítse a fémben. Egy nap egy király érkezett hozzá, hatalmas, szívtipró szobrot rendelve saját dicsőségére. A mester elkezdett dolgozni, de ahogy formálta a bronzot, egyre jobban érezte a király ürességét, valódi érdemeinek hiányát. A szobor ugyan tökéletes volt külsőleg, de belül kongott az ürességtől. A mester, hű önmagához, nem tudott hamis képet alkotni. A bronz helyett egy gyönyörű, ám törékeny kerámiaszobrot formázott, mely a király valódi, gyenge lelkét tükrözte. A király haragra gerjedt, de a mester szelíden így szólt: "Felség, a bronz örökkévaló, de az Ön érdemei nem azok. Nem adhatok örökkévalóságot annak, ami múlandó."

Elgondolkodom a szavakon. Az önbecsülés, akárcsak a bronz, kemény, értékes és időtálló. De nem a külső dicsőségből, hanem a belső igazságból táplálkozik. Ha megpróbáljuk mássá formálni magunkat, csak egy kerámiaszobrot hozunk létre, mely könnyen összetörik a valóság szikláin. Ma arra törekszem, hogy a saját bronz szobromat faragjam, tisztelettel és szeretettel viseltetek minden apró hibám iránt, hiszen azok is én vagyok. A lényeg, hogy a szobor hűen tükrözze a belső lényemet, ne a külvilág elvárásait. Mert az igazi érték nem a tökéletességben, hanem az önazonosságban rejlik.