Az Önbizalom Arany Hídjai

Épp alkonyodott, és az elém táruló völgy mélyén, ahol a Nap utolsó aranyló sugarai megpihentek, megláttam őket. Két hegycsúcs meredezett az ég felé, és a kettő között ott húzódott egy aranyhíd. Nem kétség, az Önbizalom Hídjai voltak azok, melyeket oly sokan keresnek, mégis oly kevesen mernek átlépni rajtuk. Hallottam a suttogásokat, ahogy a szél felkapta a völgyből: "Túl törékeny", "Nem érdemlem meg", "Mi lesz, ha leesek?". Ezek a félelmek, a kételyek árnyai voltak, amik az átkelőket visszatartották. Én is köztük álltam, lábaim a sziklába gyökereztek. De aztán egy apró madár szállt a hídra, csiripelt egy dallamot, és átrepült a túloldalra. Néztem, és éreztem, ahogy a félelem lassan oszlani kezd bennem. Ez a madár nem kérdezett, nem kételkedett. Csak bízott a szárnyaiban, és repült. Akkor megértettem, hogy a híd nem törékeny, csak az a hit az, ami megingat. Az önbizalom nem egy velünk született adottság, hanem egy döntés. Döntés, hogy bízunk a saját erőnkben, a saját fényünkben, és bátran lépünk előre, még akkor is, ha a mélység fenyeget. Elindultam. Minden lépésnél éreztem az arany melegét a talpam alatt. És a végén, a túloldalon, már nem én álltam. Hanem valaki, aki tudta, hogy bármire képes.