Az Önbizalom Napfény Szőtte Szárnyai

Ma az önbizalomról írok, erről a törékeny, mégis hatalmas erőről, ami bennünk lakozik. Nem a gőgös dicsekvésről, vagy a mások leigázásáról, hanem arról a belső bizonyosságról, ami akkor is megmarad, amikor a világ szürke és kilátástalan. Emlékszem egy idős asszonyra, Améliára, aki egy kis hegyi faluban élt. Egész életében szobrász szeretett volna lenni, de a családja, a körülmények, a félelem mindig visszatartották. Hetvenévesen, egy napon, fogott egy darab agyagot és elkezdte formálni. Eleinte remegett a keze, a kétségek suttogtak a fülébe, de valami mélyről feltörő erő segített neki folytatni. Nem tökéletes szobrokat alkotott, messze voltak a professzionális munkáktól, de minden egyes vonalban benne volt a szíve, a vágya, az élete. Amikor megkérdeztem, honnan merítette a bátorságot, mosolyogva azt felelte: "Rájöttem, hogy az önbizalom nem azt jelenti, hogy tudod, sikerülni fog. Hanem azt, hogy megpróbálod, még akkor is, ha tudod, hogy kudarcot vallhatsz." Az önbizalom nem egy állandó állapot, hanem egy utazás. Vannak napok, amikor ragyog, mint a Nap, és vannak napok, amikor alig pislákol, mint egy gyertyafény a viharban. De a lényeg, hogy soha ne felejtsük el, hogy bennünk van a képesség, hogy tápláljuk, hogy erősítsük. Mint a Nap, ami minden reggel felkel, az önbizalmunk is újra és újra feltámadhat, ha megengedjük neki. Engedjük, hogy a belső fényünk vezessen minket, és merjünk szárnyalni, még akkor is, ha a szárnyaink még napfény szőtte szálakból vannak.