Az Önbizalom Suttogó Tükrei

Álltam a régi, homályos tükör előtt, és nem ismertem magamra. Nem a ráncok, nem a hajszálerek, nem a napfény szívta bőr változott ennyit. A szememben lakozó láng halványult el. Régen tűz égett ott, most csak a szürkület fázós árnyai táncoltak. A tükör mélyén, mintha egy másik világ tükröződne. Nem a külső valóság, hanem a belső, a lélek rezdülései. És ami ott fogadott, nem volt szívderítő látvány. Félelem, kétség, bizonytalanság. A tükör nem hazudott, de nem is mutatott teljes képet. Hiszen az önbizalom nem a tökéletességben gyökerezik, hanem a tökéletlenség elfogadásában. Abban a csendes tudatban, hogy minden esés után felállhatsz, hogy a hibák nem a kudarc bizonyítékai, hanem a tanulás lehetőségei. A tükör nem látja a küzdelmet, csak az eredményt. Nem látja a szívedben rejlő erőt, csak a külső jeleit. Így hát becsuktam a szemem, és a belső tükörbe néztem. Ott, a mélyen, még mindig égett egy parázs. Halványan, de érezhetően. És tudtam, hogy elég egy kis szél, egy kis odafigyelés, egy kis hit, hogy újra lángra lobbanjon. Mert az igazi önbizalom nem a külső tükrökben keresendő, hanem a szív suttogó tükreiben. Azokban, melyek emlékeztetnek arra, hogy ki is vagy valójában. Egyedi, pótolhatatlan, értékes. Pontosan úgy, ahogy vagy.