Az Önbüntetés Kőszívű Börtöne

Mintha egy kőszívű börtönőr lakozna odabent, örökké éber, készen arra, hogy láncra verje a legapróbb botlásaimat is. Ő az Önbüntetés, egy szívós, árnyékszerű alak, aki a múlt árnyaiból táplálkozik. Minden hiba, minden elszalasztott lehetőség, minden kimondatlan szó, mind az ő malmára hajtja a vizet. Ő építi a kőszívű börtönt, falait a lelkiismeret furdalásából, tetejét a megbánás nehéz köveiből.

Emlékszem, mikor először éreztem a súlyát. Egy régmúlt barátság ért váratlanul véget, s én nem tudtam, hogyan kezeljem a fájdalmat. Ehelyett elkezdtem ostorozni magam. „Miért nem mondtam ezt? Miért nem tettem azt? Minden az én hibám!” – visszhangoztak a gondolatok a fejemben, s a börtönőr csak elégedetten dörzsölte a markát.

Pedig a barátságok jönnek és mennek, ahogy a csillagok is átrendeződnek az égen. Néha a legmélyebb kötelékek is elkopnak, mint a régi selyemszalagok. Nem mindig van felelős, nem mindig van bűnös. Néha csak az idő és a távolság teszi a dolgát.

De az Önbüntetés nem hallgatja a logika szavát. Ő a múlt foglya, s engem is a börtönébe akar zárni. A kulcs a megbocsátás. Megbocsátani magamnak a hibáimat, a tévedéseimet, a hiányosságaimat. Elfogadni, hogy tökéletlen vagyok, mint mindenki más. És emlékezni arra, hogy a múlt tanulságait felhasználhatom a jövő építéséhez. Nem kell, hogy a kőszívű börtön örökkévaló legyen. Elég egy kis szeretet, egy kis elfogadás, egy kis megbocsátás, és a falak máris repedezni kezdenek. A kulcs a mi kezünkben van.