Az Önismeret Borostyánszínű Tükre

Valamikor régen, egy elfeledett völgy mélyén, élt egy remete. Nem tudta senki a nevét, de a bölcsességét a szél hordozta, mint a pitypang szálló magvait. Egy nap, egy fiatal lány érkezett hozzá, arca a kétségbeeséstől sötétlett. "Mester," szólalt meg, "úgy érzem, elvesztem önmagam. Nem tudom, ki vagyok, mire vagyok hivatott." A remete nem szólt, csak egy borostyánszínű tükröt nyújtott a lánynak. "Nézz bele," mondta, "és meglátod a válaszokat."

A lány habozott, majd a tükörbe nézett. Először csak a saját tükörképét látta, de ahogy mélyebbre merült a pillantása, alakok kezdtek kavarogni a borostyánban. Látott egy gyermeket, aki a virágok között játszott, egy fiatalt, aki a szerelem lángjától égett, és egy nőt, aki a nehézségekkel dacolt. Minden képben ott volt a saját lényege, de valahogy mégsem álltak össze egy egésszé.

A remete ekkor megszólalt: "A tükör nem megmutatja, hanem visszatükrözi azt, ami már benned van. Az igazi önismeret nem más, mint az összes darabod elfogadása, még azokat is, amelyekről azt hitted, elvesztek vagy nem kellenek. Nézd meg a borostyánban rejlő árnyalatokat, a fény és sötétség táncát. Mindez te vagy, és éppen ezért vagy teljes." A lány lassan megértette. Nem egyetlen képnek kell lennie, hanem az összes kép harmóniájának. Nem a keresés a lényeg, hanem a felfedezés, hogy ki is valójában. A tükör, bár borostyánszínű, valójában a szívének a kivetülése volt.