Az Önmagunkba Ébredés Szodalit Hajnala

Ma reggel, miközben az első fénysugarak festették az ég alját, egy szokatlan érzés ébredt bennem. Nem a megszokott aggódás, vagy a teendők listája, hanem valami mélyebb, valami, ami az „én” létezésének legmélyebb pontjáról érkezett. A felismerés súlya, hogy milyen gyakran éljük életünket úgy, mintha mi magunk csak mellékszereplők lennénk a saját történetünkben. Hány nap telik el azzal, hogy mások elvárásai, mások gondolatai, mások vágyai szerint formáljuk a valóságunkat?

Ez a felismerés olyan volt, mint egy éles, mégis gyengéd ébresztő. Azt gondoljuk, ismerjük magunkat, de vajon tényleg belemerültünk-e valaha a saját lelkünk zegzugaiba, a rejtett félelmeinkbe, a kimondatlan vágyainkba? Vagy csak a külső tükrök visszaverődését láttuk, és azt fogadtuk el saját valóságunknak? Olyan ez, mint egy szodalit kristály, melynek mélykék színe a belső békét, az igazságot és az intuíciót hordozza. Ha nem merülünk el benne, csak a felszínt látjuk.

A Kozmikus Táncban, melyben mindannyian részt veszünk, a legfontosabb lépés nem mások felé vezet, hanem önmagunkhoz. Amikor a Hold a Halak jegyében van, mélyebb érzelmek és intuíciók ébrednek bennünk, ösztönözve a befelé fordulásra. Ekkor van a legnagyobb esélyünk arra, hogy meghalljuk a lélek csendes suttogását, ami arra kér, hogy lépjünk ki a mások által ránk kényszerített szerepből. Merjünk önmagunk lenni. Merjünk elköteleződni a saját belső igazságunk mellett, még akkor is, ha az eltér a környezetünk elvárásaitól. Ez nem önzés, hanem a legnemesebb önzetlenség, mert csak egy egész, önmagát ismerő és szerető ember képes valóban adni és kapcsolódni. A Lélek Naplója ma erről a belső utazásról szól. Arról a hajnalról, amikor felébredünk, és végre