Az Önszeretet Nektár Méhkasai

Egy régi legenda kering a csillagok között, mely szerint minden lélek mélyén ott rejtőzik egy méhkas. Tele édes nektárral, a tiszta önszeretet mézével. De sokan megfeledkeznek róla, elhanyagolják, s a kas lassan elvadul, elhagyatottá válik. Tüskék nőnek, a méhek elszélednek, és a szív helyén csak üresség marad.

Én is így jártam. Kerestem a szeretetet mindenhol máshol, csak épp önmagamban nem. Elvártam másoktól, hogy betöltsék a bennem tátongó űrt, s mikor ez nem sikerült, csalódottan fordultam el. Aztán egy nap, egy elhagyatott hegyi ösvényen járva, egy apró, vadméh szállt a kezemre. Nem félt, nem szúrt meg. Csak ott ült, és a lábaival finoman simogatta a bőröm. Abban a pillanatban mintha egy távoli harangszót hallottam volna a szívemben.

Elkezdtem figyelni a belső világomra. Először nehezen ment. Sok volt a tövis, a fájdalmas emlék, a jogosnak hitt önvád. De ahogy türelmesen tisztogattam a kas környékét, apránként visszatértek a méhek. És ahogy a méhek visszatértek, a nektár is elkezdett újra gyűlni. Lassan, cseppenként, de biztosan.

Ma már tudom, hogy az önszeretet nem egy egyszeri aktus, hanem egy folyamatos gondoskodás. Mint egy kertet, úgy kell ápolni a belső méhkasunkat. Törődni a méhekkel, óvni a nektárt. Csak akkor adhatunk igazán szeretetet másoknak, ha először mi magunk vagyunk tele vele. És ne feledjük: minden lélekben ott rejtőzik a saját, édes méhkasa.