Az Önvád Bíbor Akácvirágai

Az önvád, ez a furcsa, bíbor virágokkal teli akácfa, mélyen gyökerezik lelkünk kertjében. Nem mérgező, nem is halálos – de tövisei élesek, szirmai pedig illatosak, éppen ezért oly nehéz tőle szabadulni. Minél inkább próbáljuk letépni ágait, annál erősebben kapaszkodik belénk, minél inkább próbáljuk elkerülni illatát, annál erősebben áthatja lényünket.

Egyszer egy vándor eltévedt ebben az akácosban. Tudta, hogy nem szabad itt időznie, hiszen az önvád elszívja az életerőt, leláncolja a lelket. Mégis, ahogy haladt a fák között, egyre jobban érezte a virágok édes-bús illatát, és emlékezni kezdett minden apró hibára, minden elszalasztott lehetőségre, minden kimondatlan szóra. Ahogy egyre mélyebbre jutott az akácosban, a fák egyre sűrűbben álltak, a fény egyre fogyott, és a vándor egyre reménytelenebbnek érezte magát.

Aztán, amikor már teljesen feladta volna a küzdelmet, meglátott egy kis tisztást. A tisztás közepén egy idős fa állt, ágai csupaszok voltak, de törzse erőteljesnek és bölcsnek tűnt. A fa alatt egy apró, fehér virág nyílt. A vándor odament a virághoz, és érezte, ahogy a virág illata – az elfogadás illata – lassan eloszlatja az akácvirágok édes-bús páráját. Megértette, hogy az önvád nem elpusztítandó ellenség, hanem egy jelző, ami figyelmeztet: valamit meg kell tanulnunk, valamit el kell fogadnunk önmagunkban. Azóta a vándor, ha újra az akácos közelébe téved, emlékszik a fehér virág illatára, és tudja, hogy az önvád bíbor akácvirágai között is megtalálhatja a békét.