Az Önvád Kék Jégbarlangja

Ma az önváddal találkoztam. Nem a dühöngő, vádaskodó formájával, hanem a csendes, szisztematikus, kék jégbarlang mélyén lakóval. Ott ültem a hideg köveken, néztem, ahogy a kristályok visszatükrözik a saját hibáimat, torzítva és felerősítve azokat. Éreztem a súlyát minden elszalasztott lehetőségnek, minden kimondatlan szónak, minden rossz döntésnek. A jégbarlang lassan a lényemmé vált, a falai egyre szorosabbra zártak.

Ekkor eszembe jutott egy régi történet, amit egy tibeti szerzetestől hallottam. Egy vándor eltévedt a Himalája hóval borított hegyei között. Fázott, éhes volt és kétségbeesetten kereste a helyes utat. Egy barlangot talált, ami menedéket nyújtott a vihar elől. De a barlangban egy démon lakott, aki a vándor minden hibájára emlékeztette, a múlt árnyaival kínozta. A vándor először elkeseredett, de aztán rájött, hogy a démon nem más, mint a saját félelmeinek és önvádlásának kivetülése. Elkezdett a démonnal beszélgetni, megbocsátott magának a hibáit, és elfogadta, hogy a múlt nem változtatható meg. Ahogy a vándor békét kötött önmagával, a démon eltűnt, a barlang pedig megtelt melegséggel és fénnyel.

Én is ezt tettem. Elkezdtem a jégbarlangban ülve sorolni a jó dolgokat is, amiket elértem. Emlékeztem a szeretetre, a kedvességre, a bátorságra, amire képes voltam. Lassan a kék jég olvadni kezdett, a helyét pedig egy lágy, éteri fény töltötte be. Tudtam, hogy az önvád mindig ott lesz valahol a mélyben, de most már nem engedem, hogy bebörtönözzön. Tudom, hogy a hibáim is hozzám tartoznak, és hogy tanulhatok belőlük. A jövőben pedig igyekszem majd kevesebb jégbarlangot építeni magam köré. Mert a lélek a fényre vágyik