Az Önvád Obszidián Barlangjai

Az önvád néha olyan, mint egy mély barlangrendszer. Belépünk, és a sötétség azonnal elborít. A visszhangzó szavak – nem vagy elég jó, sosem leszel – egyre mélyebbre visznek, egyre távolabb a napfénytől. Mintha obszidián falak zárnának körénk, hidegek, élesek, minden mozdulatnál megsebeznek.

Egy nap egy idős asszonyt láttam, amint a tengerparton sétált, kagylókat gyűjtögetve. Megkérdeztem tőle, miért csinálja. Azt felelte: "Mindegyik kagyló egy-egy hibát rejt magában, egy-egy tökéletlenséget. De a tenger mégis elfogadja őket, sőt, a hullámok játéka által csiszolja, fényesíti őket."

Rájöttem, hogy az önvád barlangjából is van kiút. Nem az, hogy tagadjuk a hibáinkat, hanem hogy elfogadjuk őket, mint a kagylók tökéletlenségeit. Hogy megengedjük a "tengernek", az univerzumnak, vagy nevezzük bárminek, ami nagyobb nálunk, hogy csiszoljon, formáljon minket. Hogy ne a sötétségben bújjunk el, hanem a napfény felé forduljunk, ahol a hibáink is a létezésünk szerves részei lesznek.