Az Önvád Ólom Csendje

Valahányszor a naplemente vérvörösbe fordul, érzem, ahogy az önvád ólomsúlya rákúszik a lelkemre. Nem a nagy, drámai hibák miatt, hanem a csendes, elszalasztott pillanatokért. A kimondatlan szavak, a meg nem tett gesztusok, a figyelmetlenség apró szilánkjai, amik lassan, alattomosan mérgezik a szívet. Mintha a múlt árnyai összegyűlnének, s egy kórussá formálódva emlékeztetnének a tökéletlenségemre.

Egy öreg kertész mesélte egyszer, hogy a legszebb rózsák is csak akkor virágoznak igazán, ha a gondozójuk megbocsátja nekik a töviseiket. Talán nekem is meg kellene tanulnom megbocsátani magamnak a töviseimet, a botlásaimat. Hiszen éppen ezek tesznek emberivé, ezek formálják a lelkem tájképét. Az önvád nem épít, csak lebont. Nem gyógyít, csak sebez. Észrevettem, hogy amióta ezt tudom, a naplemente még mindig vörös, de a félelmem nem bénít meg, inkább emlékeztet, hogy minden nap egy új lehetőség a jóvátételre, a szeretetre, a gyógyulásra. Az önvád ólom csendjét felváltja a remény halk szava.