Az Önvád Szürke Ködfátyla

Az önvád… szürke ködfátyol, mely beborítja a lelket, s eltakarja a ragyogást. Olyan, mint a hűvös őszi reggel, amikor a napfény alig bír áttörni a párán. Pedig ott van, tudjuk, a köd mögött – a tiszta ég, a melegítő fény. Csak éppen nem látjuk, nem érezzük, mert a köd mindent eltorzít.

Emlékszem egy régi történetre, egy asztrológusról, aki egész életében a csillagokat tanulmányozta, s kereste a választ arra, miért olyan nehéz megbocsátani magunknak. Éveken át kutatta a bolygók állásait, a karmikus leckéket, mígnem egy nap rájött: a megbocsátás kulcsa nem az égben, hanem a szívben rejlik. Rájött, hogy a szigorú Szaturnusz sem bír nagyobb erővel, mint a szeretet tüze, mely bennünk lobog.

Mert az önvád éppen erről szól: a szeretet hiányáról. Ahelyett, hogy elfogadnánk magunkat, hibáinkkal, gyengeségeinkkel együtt, ítélkezünk, ostorozzuk magunkat. Pedig minden hiba egy lehetőség a tanulásra, a fejlődésre. Minden kudarc egy lépés közelebb a sikerhez.

Engedjük el a szürke ködfátylat. Engedjük, hogy a napfény átjárja a lelkünket. Bocsássunk meg magunknak, s engedjük, hogy a szeretet ereje átformáljon. Mert a ragyogás ott van bennünk, mindig is ott volt. Csak el kell engedni az önvád ködét, hogy végre láthassuk.