Az Önvaló Gyémánt Szikrázó Fénye

Néha, a zajos világban, a külvilág elvárásai között elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal. Mintha egy sűrű köd ereszkedne a lelkünkre, eltakarva a bennünk rejlő gyémántot, az igazi Önvalónkat. Ez a gyémánt ott szunnyad mindannyiunkban, egyedi, ragyogó, és tökéletes a maga csiszolatlan valójában.

Épp egy ilyen ködös napon találkoztam egy idős kertésszel. Ült a virágai között, a napfény aranyló fátylat szőtt a ráncos arcára. Kérdeztem tőle, hogyan képes ilyen gyönyörű kertet gondozni. Azt felelte, hogy a titok az, hogy nem próbálja a virágokat olyanná formálni, amilyenek nem. Minden virágot a maga teljességében szereti, és biztosítja számára a megfelelő körülményeket ahhoz, hogy kibontakozzon.

Ekkor értettem meg, hogy a kulcs önmagunk megtalálásához is hasonló. Nem kell másnak lennünk, mint akik vagyunk. El kell fogadnunk a hibáinkat, a gyengeségeinket, és a különlegességeinket. Ezek tesznek minket azzá, akik vagyunk. Engedjük, hogy a bennünk szunnyadó gyémánt megtalálja a saját fényét, és ne próbáljuk mások elvárásai szerint csiszolni. A valódi ragyogás belülről fakad, akkor, amikor elfogadjuk és szeretjük önmagunkat teljes valónkban. Emlékezzünk: a gyémánt annál fényesebben ragyog, minél inkább engedjük, hogy a saját természetes fénye átragyogjon a ködön.