Az Önvaló Obszidián Barlangjának Visszhangjai

A Lélek mélyén, az önvalóval való szembesülés nem mindig ragyogó, napfényes tisztás. Van, amikor egy sötét, mély barlangba ereszkedünk le, ahol a falak obszidiánból vannak. Fénytelen, tükröző felületek, melyek visszavetik az árnyainkat, a félelmeinket, mindazt, amit elrejtettünk önmagunk elől. Ebben a barlangban némaság honol. Csak a szívünk dobbanásai visszhangoznak, egyre hangosabban, ahogy mélyebbre hatolunk.

Évekig kerültem ezt a barlangot. Szívesebben festettem rózsaszínre a valóságot, hordtam álarcokat, hogy megfeleljek, hogy szeressenek. Azt hittem, ha nem nézek a sötétségbe, az nem is létezik. De a Lélek nem hagy nyugodni. Addig lökdös, míg szembe nem nézünk azzal, ami elől menekülünk.

Egyik éjjel, álmomban, a barlang bejáratánál találtam magam. Nem volt menekvés. Beléptem. A félelmeim szobrokként tornyosultak előttem. A kudarc szobra, a magány szobra, a szeretetlenség szobra. Mindegyik a saját igazságát suttogta. Legszívesebben visszafordultam volna, de éreztem, hogy ez az út az egyetlen, ami kivezet a hamis illúziók labirintusából.

És akkor megláttam. A barlang legmélyén, egy apró, vibráló fényt. Egy parázs, ami a reményt szimbolizálta. Lassan közelebb mentem. Ahogy közelebb értem, a fény egyre erősödött, és elkezdte bevilágítani a barlang falait. Megláttam a repedéseket az obszidiánon. Megláttam, hogy nem tökéletes. Hogy a sötétség ellenére, van benne szépség.

A parázsból láng lett. A lángból pedig egy hatalmas máglya. Körbeálltam, és elkezdtem égetni a régi álarcaimat. A megfelelést, az elvárásokat, a félel