Az Önvaló Turmalin Katedrálisa

Valahol legbelül, ott, ahol a gondolatok elcsitulnak és a külvilág zaja elhalkul, egy katedrális emelkedik. Nem kőből és téglából épült, hanem a saját, egyedi önvalónk esszenciájából. A turmalin színeiben pompázik – néha rózsaszín, a szeretet gyengéd árnyalataiban, máskor zöld, a gyógyulás és a növekedés reményében, megint máskor pedig mélykék, a kommunikáció és az önkifejezés tisztaságával.

Évekig bolyongtam a katedrális körül, távol tartva magam a kapuitól. Féltem belépni, mert azt hittem, üresen találom, vagy ami még rosszabb, valaki más lakik benne. Inkább a külső falakon kerestem támaszt, a megfelelések repedéseiben, a mások elvárásainak hamis díszeiben. Azt hittem, ott lehetek biztonságban.

Aztán egy nap, amikor a szél a legvadabbul tépte a lelkem, és az égbolt a legsötétebbnek tűnt, valami belül azt súgta: "Menj be." Nem volt más választásom. Lépésről lépésre közeledtem a hatalmas, turmalin kapukhoz. Ahogy megérintettem őket, éreztem, ahogy a kő lüktetni kezd, mintha a saját szívem visszhangozna benne.

Bent csönd volt. De nem az üres, félelmetes csönd, hanem egy mély, békés csend, ami szavakon túli bölcsességet hordozott. A fény a turmalin ablakokon keresztül szűrődött be, a szivárvány minden színében táncolva a padlón. Láttam, hogy nem vagyok egyedül. Az önvalóm minden darabkája ott volt, a múlt sikerei és kudarcei, a remények és a félelmek. Mindegyik ott volt, és mindegyik engem várt.

Rájöttem, hogy ez a katedrális nem egy idegen hely, hanem az otthonom. És én vagyok a papja, az építésze, a lakója. Én döntöm el, hogy milyen fényben fürdik, és milyen hangok töltik be. Azóta rendszeresen visszatérek ide, hogy feltöltődjek