Az Önzés Borostyán Falai

Láttam egy kisfiút a tengerparton, aki gyönyörű kagylókat gyűjtött. Gondosan válogatta őket, a legszebbeket tette a vödrébe, a többieket pedig figyelmen kívül hagyta. A vödör hamar megtelt, de ahelyett, hogy élvezte volna a látványt, vagy megosztotta volna a kincseit másokkal, egyre görcsösebben szorította magához, félve, hogy valaki elveszi tőle. Egy öreg tengerész, aki a közelben ült, odament hozzá és ezt mondta: "Kisfiam, a tenger sosem fogy ki a kagylókból. Minél szívósabban ragaszkodsz a már meglévőkhöz, annál kevésbé leszel képes észrevenni azokat a csodákat, amik még rád várnak a hullámok között."

Az önzés olyan, mint a borostyán: gyönyörű, meleg színű, de ha falakat építünk belőle magunk köré, elzárjuk magunkat a külvilágtól, a szeretet áramlásától. Hiszünk abban, hogy ha mindent megtartunk magunknak, biztonságban leszünk, de valójában éppen az ellenkezője történik: magányosak és szegények maradunk, nem tapasztaljuk meg az élet gazdagságát, ami az adásban és a megosztásban rejlik. Az igazi gazdagság nem a birtoklásban, hanem a szívünk nagyságában rejlik. Engedjük el a félelmet, ami az önzés falait építi, és nyissuk meg a szívünket a világ felé. Merjük megosztani a kincseinket, a szeretetünket, az időnket, a tudásunkat. Csak így találhatjuk meg az igazi boldogságot.