Az Önzés Borostyán Szíve Csapdája

A hegytetőn álltam, ahonnan a völgy apró gyöngysorként terült el alattam. A naplemente festékei bíborral és arannyal itatták át az eget, de a szívem nem tudott felemelkedni. Egyre csak azt ismételgettem magamban: "Nekem kell. Én érdemlem meg." Az önzés borostyánszíve, mint egy sötét ékkő, bezárta a lelkem.

Egy öreg remete sétált felém, a tekintete mélyebb volt, mint a kút. Megszólalt: "Látom, a borostyán csapdájába estél. Azt hiszed, ha mindent magadnak gyűjtesz, boldog leszel. Pedig a valódi gazdagság a megosztásban rejlik."

Értetlenül néztem rá. "De ha mindent elosztok, nekem mi marad?"

A remete elmosolyodott. "A szeretet. A kapcsolat. Az öröm, amit mások arcán látsz, amikor adsz. Az a borostyánszív, aminek ma a foglya vagy, akkor ragyogó gyémánttá változik. Megvilágítja az utat, és melegséget áraszt."

A szavai mélyen megérintettek. Lassan, ahogy a nap utolsó sugarai elenyésztek, éreztem, hogy a borostyán szíve repedezni kezd. Megláttam, hogy az önzés valójában félelem – félelem attól, hogy nem vagyok elég, hogy nem érdemlem meg. De a félelem csak illúzió.

Leereszkedtem a hegyről, és elhatároztam, hogy megváltozom. Nem lesz egyszerű, tudtam, de a remete szavai visszhangzottak bennem: "A valódi gazdagság a megosztásban rejlik." És a gyémántszív ragyogása messze űzi a sötétséget.