Az Önzés Borostyán Szorítása

A borostyán, a régmúlt idők napfényét őrző gyanta, gyakran az időtlenség szimbóluma. Ám van egy sötétebb oldala is, melyre ritkán gondolunk. Figyeltétek már, hogyan ölel körbe egy fát a borostyán, fojtogatva, elvéve tőle a fényt és az éltető nedveket? Az önzés épp ilyen: látszólag biztonságot nyújt, melegséget sugároz, ám valójában a szeretetet és a kapcsolatokat fojtja meg.

Egy nap egy idős kertész mesélt nekem a borostyánról. Elmondta, hogy a fiatal növény még gyönyörű, ragyogó, de ahogy növekszik, egyre inkább a saját érdekeit helyezi előtérbe. Elveszi a teret, a napot, mindent, ami a fa túléléséhez szükséges. "Az önzés is pont ilyen," – mondta. "Eleinte talán csak egy kis kényelemre vágyunk, egy kis előnyre, de aztán észrevétlenül beleivódik a lelkünkbe, és már nem látjuk a másik ember szükségleteit."

Én is sokszor éreztem ezt a szorítást magamon. A félelemből fakadó, görcsös ragaszkodást a saját elképzeléseimhez, a saját igazamhoz. Mintha egy láthatatlan borostyánfonat tekeredett volna a szívem köré, elszigetelve a világtól, a szerettől. Felismertem, hogy a valódi boldogság nem a birtoklásban, hanem az adásban rejlik. A borostyánt le kell fejteni, hogy a fa újra lélegezhessen. Nekünk is le kell mondanunk az önzésről, hogy a szeretet fénye átragyoghasson a lelkünkön.