Az Önzés Citrin Sárga Börtöne

Oly sokszor halljuk, hogy szeretnünk kell magunkat. Fontos dolog ez, ám a határvonal a valódi önszeretet és az önzés között néha vékonyabb, mint egy hajszál. Az önszeretet táplál, épít, virágba borítja a lelket, míg az önzés bezár egy citrin sárga börtönbe, ahol a saját tükörképünket imádjuk, megfeledkezve a körülöttünk lévő világról.

Emlékszem egy idős kertészre, aki a leggyönyörűbb rózsákat nevelte. Titka abban rejlett, hogy sosem a legerősebb hajtást tartotta meg, hanem mindig levágott egy keveset, hogy a többi is fejlődhessen. Azt mondta, egyetlen rózsa pompája nem ér annyit, mint egy egész kert virágzása. Az önzés éppen ellenkezőleg működik: egyetlen rózsát akarunk, még akkor is, ha ezzel tönkretesszük az egész kertet.

Figyeljük meg, mikor érezzük azt, hogy minden a miénk kell legyen. Mikor ragaszkodunk görcsösen a saját igazunkhoz, a saját elképzeléseinkhez, anélkül, hogy teret engednénk másoknak. Az önzés nem csak anyagi javakban mutatkozik meg. Ott van a figyelem utáni vágyban, a dicséret hajszolásában, abban a mélyről jövő félelemben, hogy nem vagyunk elég jók, ezért minden áron ki kell emelkednünk. Ez a félelem pedig a citrin sárga börtön falait erősíti.

A kulcs a szabaduláshoz nem az, hogy lemondunk a saját szükségleteinkről, hanem az, hogy megtanulunk adni. Adni időt, figyelmet, szeretetet. Megosztani a sikereinket, a tudásunkat, az örömünket. Amikor kilépünk a saját kis világunkból, és meglátjuk a másik embert, az ő fájdalmát, az ő örömét, akkor kezdjük el leomlani a börtön falait. Akkor találunk rá az igazi szabadságra, arra a szabadságra, ami az önzetlenségben rejlik.