Az Önzés Obszidián Fekete Sziklái

Az önzés… olyan, mint a hegytetőn elszórt obszidián sziklák. Élesek, sötétek, és ha nem vigyázunk, mély sebeket ejtenek rajtunk és másokon. Emlékszem, egykor én is jártam azon a hegyen. Azt hittem, minden, ami az enyém, az szent és sérthetetlen. A szeretetet is birtokolni akartam, az időt, a figyelmet… mindent.

Egy nap aztán megbotlottam. Az egyik obszidián szilánk a szívembe fúródott. A fájdalom szinte elviselhetetlen volt, de a sötétség mögött megláttam a hibámat. Ráébredtem, hogy az önzés nem más, mint a félelem álarca. Féltem, hogy nem vagyok elég, hogy elveszítem azt, ami fontos, hogy nem kapok eleget.

A seb gyógyulása hosszú és fájdalmas folyamat volt. Megtanultam elengedni a ragaszkodást, megosztani azt, amim van, és hinni abban, hogy a valódi gazdagság a másokért tett szolgálatban rejlik. Az obszidián sziklák még mindig ott vannak a hegyen, de ma már más szemmel nézem őket. Emlékeztetnek arra, hogy az önzés csapdájából csak a szeretet és az önzetlenség erejével lehet kitörni. A valódi boldogság nem a birtoklásban, hanem az adásban rejlik. A csillagok is azért ragyognak, hogy fényt adjanak a sötétségben, nem pedig azért, hogy magukba zárják a fényt.