Az Önzés Repedezett Porcelánmaszkja

Egy idősödő fazekas élt a hegyek között. Munkái híresek voltak a szépségükről és a tartósságukról, de a mester titokban egy sosem teljesülő vágytól szenvedett: a tökéletes teáskészlet megalkotásától. Évekig kísérletezett, legjobb agyagját használta fel, napokat töltött a kemencénél, mégis valami mindig hiányzott. A teáskészletek szépek voltak, de nem azok a szívbemarkoló, léleksimogató alkotások, amire vágyott.

Egy nap egy vándor érkezett a műhelyébe. Kimerült volt és éhes, a fazekas pedig megosztotta vele a kevés ételét és meghallgatta a történeteit. A vándor, aki asztrológusnak vallotta magát, megfigyelte a fazekast, ahogy munkájába merül, és meglátta a szívében rejlő vágyat és a mögötte lappangó félelmet. Azt mondta: "Mester, a teáskészleteid azért nem lesznek soha tökéletesek, mert a saját dicsőségedet keresed bennük. Az agyag formázása adni kell, nem birtokolni. Add át magad az anyag erejének, és engedd, hogy vezessen."

A fazekas elgondolkodott a szavakon. Rájött, hogy valóban, eddig csak arra törekedett, hogy a készletei őt tükrözzék, a saját nagyságát bizonyítsák. Elkezdett másképp dolgozni. Nem kényszerítette az agyagot, hanem hagyta, hogy az vezesse a kezét. Figyelte a természetet, a folyó kanyarulatait, a szél formálta fákat. Elkezdett adni, nem csak a tudásából, hanem a szívéből is.

Lassan, de biztosan megszületett a teáskészlet. Nem volt hibátlan, nem volt tökéletesen szimmetrikus, de áradt belőle valami megfoghatatlan szépség. A fazekas rájött, hogy az önzés, a ragaszkodás a saját elképzeléseihez eddig egy porcelánmaszkot tartott előtte, ami eltörte a fény útját. Amikor lemondott a saját dicsőségéről, a teásk