Az Önzés Réz Szíve

Az erdő mélyén, ahol a napfény is csak szűrt sugarakban jutott át a sűrű lombkoronán, élt egy öreg remete. Nem a világtól elvonulva, hanem épp ellenkezőleg: a világot a szívében hordozva. Egyetlen kincse egyetlen rézdarab volt, egy valamikori harang töredéke. Azt vallotta, a réz magába szívja az emberek gondolatait, vágyait, és képes visszaverni azokat a leginkább rászorulóhoz. De az öreg titokban tartotta, hogy ő maga sosem engedte igazán, hogy a réz szabadon tegye a dolgát. Félte, hogy az ő szükségletei háttérbe szorulnak, ha mások vágyai kerülnek előtérbe.

Egy nap egy fiatal lány érkezett hozzá, segítségért könyörögve. A falu termése elszáradt, az emberek éheztek. Az öreg nézte a lány kétségbeesett arcát, majd a rézdarabra pillantott. Tudta, most kellene igazán használnia, de a félelem, hogy neki magának nem jut elég, megbénította. Azt mondta a lánynak, hogy az erdő szellemei haragszanak, és áldozatot kell bemutatniuk. Hamis szavakat mondott, hogy elkerülje a saját önzősége áldozatát.

A lány távozott, csalódottan. Az öreg pedig a rézdarabot nézte, amely most homályosnak tűnt, mintha elvesztette volna a fényét. Akkor értette meg: az önzés nem más, mint a szív rézzé dermedése. Nem engedi áramolni a szeretetet, elzárja a kapcsolatot a világgal. És a réz, amely eredetileg a segítség eszköze lett volna, maga lett a börtön. A lány nem kapott segítséget, de az öreg aznap rájött, hogy az igazi éhség az önzés éhsége, ami sosem lakik jól. És a gyógyír a szív réz páncéljának levetése, és a szeretet fényének beengedése.