Az Önzés Rubin Szilánkjai

Ma reggel, a Nap épphogy áttört a fákon, egy furcsa látomásban volt részem. Egy hatalmas, ragyogó rubin darabokra tört szét előttem. Minden egyes szilánkból egy-egy arc nézett rám, arckifejezésükben pedig ugyanaz a keserű, ragaszkodó önzés tükröződött. Felismertem bennük saját magam tükörképét, azokat a pillanatokat, amikor féltem megosztani, amikor görcsösen ragaszkodtam valamihez, amiről tudtam, hogy nem az enyém.

Elgondolkodtam, vajon miért ennyire nehéz lemondanunk arról, ami nem a miénk? Talán a hiánytól való félelem hajt minket, attól, hogy üresen maradunk, ha elengedjük, amit birtoklunk. De a valóság az, hogy az üresség teret ad az újnak, a bőségnek. Az önzés nem a védelem, hanem a bezártság formája. Egy rubin szilánkjai, melyek élesre csiszolva vágják meg a kezünket, miközben azt hisszük, védelmeznek.

Azt hiszem, a kulcs a felismerésben rejlik. Amikor észrevesszük, hogy az önzésünk irányítja a tetteinket, akkor van lehetőségünk változtatni. Megkérdezhetjük magunktól: Valóban szükségem van erre? Miért félek megosztani? Mitől tartok? És talán, csak talán, képesek leszünk elengedni a szilánkokat, és hagyni, hogy a szeretet fénye beragyogja az életünket. Mert a valódi gazdagság nem a birtoklásban, hanem a megosztásban rejlik.