Az Öröm Aranyszínű Tollpihéi

Emlékszem, egy borongós őszi napon, mikor a szél tépte a faleveleket az ablakom előtt, valami mély melankólia telepedett rám. Úgy éreztem, az egész világ súlya nehezedik a vállamra. A napok szürkék voltak, a mosolyok erőtlenek. Egy régi barátom hívott fel, akit rég nem hallottam. A hangja olyan volt, mintha a nap sütött volna át rajta. Épp egy nehéz időszakon volt túl, de a szavaiban ott vibrált valami megmagyarázhatatlan öröm.

"Észrevetted már?" - kérdezte - "Az öröm nem a boldogság nagymonolója, hanem a pillanatok apró suttogása. Mint az aranyszínű tollpihék, amiket a szél hoz, és ha nem figyelünk, elröppennek anélkül, hogy észrevennénk őket."

A szavai mélyen megérintettek. Elkezdtem figyelni. Egy kismadár csiripelését, a napfény játékát a faleveleken, egy idegen ember kedves mosolyát. Apró dolgok voltak, de mindegyikben ott rejtőzött egy aranyszínű tollpihe. Az öröm nem valami, amit keresni kell a távoli tájakon, hanem valami, ami mindig is ott volt, csak épp a szívünk nem volt nyitva rá. Azóta, ha nehéz napom van, emlékezem ezekre a tollpihékre, és tudom, hogy még a legsötétebb napokon is van ok az örömre, csak figyelni kell.