Az Öröm Szivárványhídjának Végtelensége

Az öröm… gyakran keressük valahol kint, a külső világban. Egy új tárgyban, egy elismerő szóban, egy vágyott találkozásban. Azt hisszük, az öröm egy cél, amit el kell érnünk, egy hegycsúcs, amit meg kell másznunk. Pedig az öröm nem egy hely, hanem egy állapot. Egy rezgés, ami bennünk születik meg, amikor lemondunk a ragaszkodásról, az elvárásokról, és megengedjük magunknak, hogy egyszerűen csak legyünk.

Egy nap egy öreg remete ült a hegytetőn, és a naplementét nézte. Egy fiatalember jött hozzá, tele kérdésekkel. „Mester,” – kérdezte – „hogyan találhatom meg az örömöt? Mindent megpróbáltam, de valahogy sosem tart sokáig.” A remete mosolygott, és egy kavicsot vett fel a földről. „Dobd fel ezt a kavicsot.” A fiatalember engedelmeskedett. „Most pedig keresd meg a többi kavics között.” A fiatalember elszántan keresgélni kezdett, de a sok hasonló kavics között nem találta. Frusztráltan tért vissza a remetéhez. „Látod?” – mondta a remete. „Az öröm is ilyen. Ha kint keresed, elveszel a részletekben, a hasonlóságokban, és sosem találod meg az igazit. Az öröm benned van. A szívben, ami dobban, a lélegzetben, ami áramlik, a gondolatban, ami születik és elmúlik. Figyelj befelé, és meglátod, hogy az öröm nem egy elrejtett kincs, hanem egy folyamatosan jelenlévő lehetőség.”

Az öröm nem a sikeres vizsga, hanem a tanulás folyamata. Nem a tökéletes kapcsolat, hanem a szeretet és a megbocsátás gyakorlása. Nem a gazdagság, hanem a hála a meglévőért. Az öröm a szívünkben szivárványhíd, ami összeköti a pillanatot a végtelenséggel. Csak rajtunk múlik, hogy rálépünk-e.