Bak szív: a kötelesség bástyája

A hegytetőn álltam, a szél a sziklás ormokon táncolt, s a mélybe néztem. A völgyben elterülő falu apró pontokként jelezte az emberi életek sürgését-forgását. Én pedig itt, a magányban éreztem igazán magam otthon. Bak jegyű lélek vagyok, s a kötelesség az én hegyem. Felkapaszkodtam rá, lépésről lépésre, s most, a csúcson látom, hogy a táj gyönyörű, de a szívem – az a szív, mely a kötelesség szilárd bástyájába zárva élt – fázik.

Évekig építettem a falakat, téglánként rakva le a felelősség, a szabályok, a megfelelés köveit. Azt hittem, ez a helyes út, a biztonság útja. De ma, a csúcson állva, látom, hogy a falak nemcsak a külvilágot tartották távol, hanem a szeretet melegét is.

Azt tanultam, a gyengeség luxus, amit nem engedhetek meg magamnak. De a szél, mely arcomba kapott, valami másról suttogott. Azt mondta, a sebezhetőség nem gyengeség, hanem erő. Azt mondta, a szív nem bástya, hanem kert, mely gondozásra, törődésre, s mindenekelőtt szeretetre vágyik.

Lassan engedem el a félelmet. Engedem, hogy a nap sugarai átmelegítsék a köveket, melyek oly sokáig elzárták a szívem. Leereszkedek a hegyről, s a völgyben, a falu közepén keresem meg a kertet, mely az enyém lehet. Tudom, a kötelesség továbbra is velem marad, de most már tudom, hogy a szeretet nem ellentéte, hanem kiegészítője. A kötelesség által építek, a szeretettel teremtek. A Bak szív is képes virágozni, ha engedi.