Léleknapló
Emberi sorsok, érzések és csillagok üzenetei
A Lelkesedés Tűzkő Szikrái
Néha azt hiszem, a lelkesedés egy elfeledett nyelv. Mintha a szívünk mélyén lapuló tűzkővel már nem mernénk egymásnak szikrát adni. Pedig emlékszem, gyerekkoromban minden percben ott lüktetett. Egy...
Tovább olvasom →A Hiány Lila Akácvirágai
A hiány. Furcsa virág, mely akkor nyílik legszebben, mikor a kert legelhagyatottabb. Évekig takartam, fojtottam, mintha valami szégyellnivaló seb lenne. Pedig a hiány nem seb, hanem egy űr – egy űr...
Tovább olvasom →A Kontroll Gránitketrecének Rácsai
Olyan régóta éltem a biztonság illúziójában, hogy már el is felejtettem, milyen a szél szárnyán repülni. A kontroll gránitketrecének rácsait én magam építettem, kő kövön, félelemből és megszokásból...
Tovább olvasom →A Levegő Sóhajának Tanítása
Mindig is irigyeltem a fák rugalmasságát. Ahogy meghajolnak a szélben, de sosem törnek el. Mi, emberek, gyakran merevek vagyunk, ragaszkodunk a saját elképzeléseinkhez, a saját igazunkhoz, még akko...
Tovább olvasom →A Remény Suttogó Tengeri Csillagai
A kétség ködbe burkolta a lelkem partjait. Úgy éreztem, elvesztem a végtelen, sötét óceánban, ahol a hullámok a félelmeimet hordozzák. Minden egyes nap, minden egyes lélegzetvétel egyre nehezebbé v...
Tovább olvasom →A Vágy Olajzöld Labirintusa
Néha, mintha egy olajzöld labirintus mélyén bolyonganék, a vágyak szűk ösvényein. Minden kanyarban egy újabb tükörkép: sikeresebb, boldogabb, teljesebb én. És ahogy rohanok, hogy elérjem a labirint...
Tovább olvasom →Az Éberség Krizantémának Szirmai
Azt mondják, a legnagyobb illúzió, hogy azt hisszük, van időnk. Rohanunk egyik feladatról a másikra, a jövőbe vetett reményeinket kergetve, közben pedig elszalasztjuk a virágot, ami az orrunk előtt...
Tovább olvasom →A Jelen Kék Madarai
Volt egyszer egy idős kertész, aki arról volt híres, hogy sosem nézett vissza a múltba és sosem tervezett a jövővel. Minden napját a jelenben élte meg, a virágok öntözésével, a gyomok eltávolításáv...
Tovább olvasom →A Sajnálat Ólom Pillangói
A sajnálat… ólom pillangók röpködnek a szív felett, szárnyaik lassan, fáradtan vernek. Nem szárnyalnak, nem visznek új tájakra, csupán a múlt ködös, homályos kertjében időznek. Ott ahol a "mi ...
Tovább olvasom →Az Egység Patinás Bronzharangja
Hallottad-e már az egység harangját? Nem a templomtoronyban, vagy a város főterén keresd, hanem a szíved mélyén. Ott rejtőzik, patinás bronzból öntve, bevonva a különállás porával. Pedig szólhatna,...
Tovább olvasom →