Léleknapló
Emberi sorsok, érzések és csillagok üzenetei
A Hiány Rubin Vörös Kútja
A hiány. Olyan, mint egy rubin vörös kút a lelkünk mélyén, melynek aljáról sosem tudjuk igazán felmérni, mit hiányolunk. Nem mindig egyértelműen valaki, vagy valami. Néha egy érzés, egy lehetőség, ...
Tovább olvasom →A Szótlanság Gyógyító Csendje
Oly sokszor keressük a válaszokat a zajban, a szavak özönében, a mások által megfogalmazott igazságokban. Pedig a legmélyebb bölcsességek a csendben rejtőznek. Emlékszem, egyszer egy hegyi kolostor...
Tovább olvasom →Az Elengedés Gyöngyház Kapuja
Olykor, mint egy szorító ölelés, tartjuk magunkban azt, ami rég elengedésre vár. Emlékeket, sérelmeket, kapcsolatokat, amik már csak árnyékként kísértenek, de mi mégis ragaszkodunk hozzájuk, mintha...
Tovább olvasom →A Vágyak Színes Szélforgói
A vágy... gyakran festjük démoni erőnek, a boldogság útjában álló akadálynak. Pedig a vágy maga a lendület, a lélek szívós szárnya, mely a láthatatlan felé repít. Ne a birtoklás, ne a beteljesülés ...
Tovább olvasom →A Változás Sárkánytüze
A stagnálás álom-szendergésében, a megszokás biztonságos, ám fakó falai között élünk sokszor. Félünk a Változás sárkánytüzétől, attól, hogy mindaz, amihez ragaszkodunk, hamuvá válik. Pedig a sárkán...
Tovább olvasom →A Szív Térképének Rajzolatai
Az önámítás selyemkendője finoman borítja be a valóságot, lágyan szűrve át a napfényt, hogy kellemesebbnek, elviselhetőbbnek tűnjön. Hányszor ringatjuk magunkat abba a hitbe, hogy minden rendben va...
Tovább olvasom →Az Egység Bíbor Koronája
Volt egyszer egy idős mester, aki a hegytetőn élt, messze a világ zajától. Élete az egység megértésének szentelte. Tanítványai gyakran vitatkoztak, hogy melyikük nézőpontja a helyes. A mester türel...
Tovább olvasom →A Hovatartozás Éteri Gyökerei
Mindig is kerestem azt a helyet, ahová igazán tartozom. Nem egy várost, nem egy országot, hanem egy állapotot. Ahol a lélek otthon érzi magát. Évekig jártam a világot, barátkoztam, szerettem, dolgo...
Tovább olvasom →A Remény Halvány Napsugárfoltjai
A múlt árnyai néha olyan sűrűn gomolyognak, hogy elfedik a jelen pillanatát, s vele együtt a reményt is. Érzem, ahogy a melankólia szürke fátyla lassan rám telepszik, s a szívem egy nehéz, ólomszín...
Tovább olvasom →A Magány Ezüstös Holdfénye
A magány… sokan űzik, kerülik, mint a tűztől perzselt földet. Pedig a magány nem feltétlenül száműzetés. Képzeljétek el, a lélek néha olyan, mint egy vándor, aki hosszú úton járt. Szüksége van egy ...
Tovább olvasom →