Léleknapló
Emberi sorsok, érzések és csillagok üzenetei
A Nostalgia Halvány Szépia Mosolya
A nosztalgia, ez a titkos kert a lelkünkben, ahol a múlt rózsái virágoznak. Nem a valóság makacs tövisei, csupán a szirmok illata marad meg, a fény, ami átsütött a leveleken. Sokáig azt hittem, a n...
Tovább olvasom →A Megbocsátás Smaragdzöld Levélerei
A megbocsátás néha olyan, mint egy sűrű, bozótos erdő, ahol az önvád tövisei szúrják a lelket. Hosszú ideig vándoroltam ebben a labirintusban, hurcolva a sérelmek súlyát, azt gondolva, hogy ezzel v...
Tovább olvasom →A Szív Rozsdabarna Ketrecajtaja
A megbánás… sokszor azt hisszük, a múltba zárt ajtó, melyet soha többé nem nyithatunk ki. Pedig a megbánás nem egy lezárt fejezet, hanem egy rozsdabarna ketrecajtaja, melyet a szívünk őriz. Minden ...
Tovább olvasom →Az Áldozat Rubin Vörös Kelyhe
Az áldozat. Milyen gyakran értelmezzük félre ezt a szót! Azt hisszük, valamit elveszítünk, valami értékeset adunk oda kényszerből, ami fáj. Pedig az igazi áldozat nem a hiányról, hanem a teljességr...
Tovább olvasom →Az Egység Türkizkék Harmóniája
Évekig kerestem a helyemet a világban, azt hittem, valami hiányzik belőlem. Mintha egy puzzle darab lennék, ami sehova sem illik igazán. Figyeltem a többieket, láttam, ahogy kapcsolódnak, ahogy meg...
Tovább olvasom →Az Önbecsülés Bronz Szobra
Hajnalpírban ébredek. A Nap, ez a hatalmas égi kovács, bronzszínűre festi az eget. Eszembe jut egy rég elfeledett történet, egy mesteremberről, aki egykor a legfinomabb bronzból szobrokat öntött. M...
Tovább olvasom →A Hála Aranyló Méhkasa
Volt egyszer egy öregasszony, aki a hegyek között élt, egy apró, kőből épült házikóban. Szívét a hála éltette. Nem a nagy dolgokért volt hálás – nem volt sok pénze, sem fényűző élete. A legapróbb a...
Tovább olvasom →A Megalkuvás Sivatagi Illúziói
A megalkuvás. Milyen édesen cseng a szó, mintha valami békés kiegyezésről, közös nevezőről lenne szó. Pedig a valóságban sokszor sivatagi illúzió, délibáb, mely azt ígéri, hogy ha feladjuk egy kics...
Tovább olvasom →Az Elszigeteltség Ólomkristály Cseppjei
A régi kertben álltam, a novemberi szél simogatta az arcom. A nap már lebukott a horizont mögé, csak halvány bíbor fény festette az eget. Éreztem, ahogy a magány – az elszigeteltség – ólomkristály ...
Tovább olvasom →A Csend Fehér Arany Palástja
A nagyváros zajában, a szüntelen zsongásban gyakran elfelejtjük a csend értékét. Pedig a csend nem üresség, nem hiány, hanem egy teljesség, egy olyan tér, ahol a lélek szabadon szárnyalhat. Képzeld...
Tovább olvasom →