Léleknapló
Emberi sorsok, érzések és csillagok üzenetei
Az Irigység Smaragd Mérge
A hegytetőn álltam, a szél marcangolt, de a lelkemben még nagyobb vihar dúlt. Egy barátom sikere, amit régóta vágytam, mint valami sav mart bele a szívembe. Irigység. Éreztem, ahogy a smaragd mérge...
Tovább olvasom →A Bizalom Tavaszi Napsugara
A bizalom… egy törékeny virág, melynek gondoskodásra van szüksége, hogy kinyílhasson. Évekig éltem egy kertben, ahol a gyanú mérgező esőként hullott a földre, megfojtva minden szirmot, még mielőtt ...
Tovább olvasom →A Kíváncsiság Bíbor Pillangói
Éreztem, ahogy a Nap a homlokomra süt, mégis, a belsőmben valami hűvös maradt. Kényelmes volt ez a hűvösség, ez a megszokott ösvény, ahol minden lépés ismerős, minden virág neve hallatán mosolyra h...
Tovább olvasom →A Megbocsátás Gyöngyház Pillangószárnya
A kertemben ültem, a rózsák között. Estefelé járt, és a naplemente narancssárga és rózsaszín színekkel festette be az eget. Éreztem, ahogy a múlt árnyai megpróbálnak lehúzni, egy régi sérelem, mely...
Tovább olvasom →A Harag Borostyán Fogsága
A harag… olykor borostyánként dermed ránk, megőrizve egy letűnt pillanatot, egy elkövetett sérelmet, egy el nem engedett fájdalmat. Csillogó, mézédes csapdája ez a léleknek, melyben az idő megáll, ...
Tovább olvasom →Az Önvád Kék Jégbarlangja
Ma az önváddal találkoztam. Nem a dühöngő, vádaskodó formájával, hanem a csendes, szisztematikus, kék jégbarlang mélyén lakóval. Ott ültem a hideg köveken, néztem, ahogy a kristályok visszatükrözik...
Tovább olvasom →A Felszínesség Opál Szilánkjai
Hajlamosak vagyunk ítélni. Gyorsan, felületesen. Mint amikor egy opál szilánk csillogását látjuk meg, de a kő mélyén rejlő tüzet, a benne lakozó szivárványt nem vesszük észre. Pedig minden ember eg...
Tovább olvasom →A Bűntudat Fekete Orchideája
A bűntudat… egy fekete orchidea, mely gyökereit a szív legmélyebb bugyraiba ereszti. Nem feltétlenül egy konkrét tett következménye, hanem sokkal inkább egy érzés, egy árnyék, mely rávetülhet tette...
Tovább olvasom →A Remény Fakó Holdfénye
Éjszaka van, és a lelkem szántóföldjét beborította a melankólia ködfátyla. Néha elfelejtem, hogy a remény nem mindig ragyog fényesen, mint a déli nap. Néha csak egy halvány, fakó holdfényként szűrő...
Tovább olvasom →A Csend Rubin Vörös Magja
A zaj. Mindig ott van. A város zúgása, a gondolatok nyüzsgése, a félelmek visszhangja. Mintha valami soha nem akarna elcsendesedni bennem. Pedig a Csend... az a legmélyebb bölcsesség forrása. Egy r...
Tovább olvasom →